Nincs a kedves olvasónak valami ismerőse, aki megcsinálná helyettem ezt a blogbejegyzést a szaré’hugyé’?
Mai témánk, hogy miért nem áldozunk a minőségre, avagy a balfasz magyarok fillérbaszása.
A múltkor azon gondolkoztam, hogy összeállok pár haverral, és indítunk egy vállalkozást házkörüli szerelésekre, kőműves munkára, lakásfelújításokra. Ez persze még önmagában nem nagy csoda, de mi attól lennénk mások, hogy mindenki túlképzett lenne! Viszont lenne beszédkészségünk, normális írott ajánlataink, felvennénk a telefont, válaszolnánk emailekre, levennénk a cipőnket az első bejáráskor, amikor még el sem nyertük a munkát, meg ilyenek. Jönnénk amikor megígértük, ha nem, akkor szólnánk korábban. Ja és lenne honlapunk, szépérzékünk, erkölcsi tartásunk… meg adnánk számlát. Csak akkor halna meg a nagyink, amikor tényleg, és nem akkor, amikor nekünk jól jön rá hivatkozva elsunnyogni egy melót. A furgonunkban kicserélnénk a féklámpát ha kiégett, és felvennénk a százforintos boltban kapható gumikesztyűt, ha a megrendelő tiszta falát kell tapogatni a kapcsolótábla mellett. Gumiplecsnit raknánk a létra lábára, hogy védjük a csempét. Nem káromkodnánk, ha kismama és/vagy gyerek van a háznál.
Elvégre ha vannak művelt, nyelveket beszélő elitkurvák, akkor miért ne lehetne fehérgalléros kőműves?! Ezt hívják úgy, hogy piaci rés! Amit majd mi kinyomunk szilóval. De csakis a színben megfelelővel, előtte zsírtalanítva a felületet. És nem kezdünk el utána porolni meg felsöpörni ugyanabban a helységben, hogy beleragadjon.
Mert akinek megvan a magához való esze, és igényessége, az így szilózik. Remélem érted már, kedves olvasó, hogy mitől lenne ez kurvára más mint a többi balfasz brigád.
Persze kicsit drágábbak lennénk mint a többi, olyan 10-20 százalékkal biztos. Meglepő, de azt számolgattuk, hogy az áfa mértékénél kisebb arányban lennénk csak drágábbak a többieknél. Egyfelől azért, mert nem pazarolnánk az anyagokat, normálisan gazdálkodnának velük, figyelnénk a kiadásainkra. És figyelnénk a bevételeinkre is. Ha rendes írásos ajánlatot csinálsz, és a végén számlát adsz, és annak lejárta előtt rátelefonálsz a megrendelőre, akkor nem fog átbaszni. Mást fog választani, őt fogja átbaszni, aki kisebb ellenállást tanúsít, akit el lehet hajtani ócska kifogásokkal. De minket nem.
Ettől függetlenül kábé 3 hónap alatt tönkremennénk. Nem azért, mert szar az üzleti modell, hanem… de, pont azért.
A magyaroknak ugyanis nem való a minőség. Nincs annyi potenciális ügyfél, hogy eltartson minket, és amennyi van, abból pont senki sem akarna éppen lakásfelújítani.
Az lenne a mi kudarcunk, hogy csinálnánk kiváló ajánlatokat a megrendelőknek, amiket ők megmutatnának másoknak, akik rábólintanának, hogy oh, hát ezt ők 10 százalékkal olcsóbbért is meg tudják csinálni, és őket választanák. Nem baj, ha ő magától képtelen volt egy ilyet összehozni, a munkát átgondolni, ettől még a megrendelő bízna benne. Mert olcsóbb picivel. Végül persze nem olyan lenne, mint a mienk, hanem szarabb, és menetközben kicsit meg is drágulnának, de akkor már a megrendelő nem tudna mit csinálni. Ha kicsit is őszinte magához, akkor a végén hívna minket, hogy bocsi-bocsi, ő is belátja, hogy minket kellett volna választani… de ha már itt vagyunk, akkor az eredeti ár egy százalékáért hajlandóak lennénk-e kijavítani a másik brigád elbaszásait. Na, deal?!
Na és akkor úriemberként pofánbasznánk, és az asszony meg hordhatná a krumplistésztát a sittre. Nem éppen az a startup karrierpálya, amivel a Forbesba szokás kerülni…
Mert Magyarországon ez a viábilis üzleti modell: mismásolva nyerd el a tudatlan kegyeit, majd lopd ki a szemét, és még kávét is fog főzni neked, mert félni fog, hogy különben a kád mögé szarsz. Ha nem ezt az utat választod, hanem őszintében és minőségiben nyomod, akkor halott vagy. Körülbelül ugyanannyira nem igazolja vissza a piac ezt a fajta hozzáállást, mint amikor lassítasz a Hegyalján a zebránál, és nem lépnek eléd, mert nem hisznek neked. A lakos csak bámul, és nem mer átmenni, és ezt olvasod ki a szeméből: „Hogy én? Miattam állt meg? Jaj de kedves, menjen csak nyugodtan tovább, errefelé nem szokás megállni a zebránál, majd átmegyek, ha már alábbhagy a motorizáció…” És kedved lenne kipattanni a kocsiból, és a nyelvénél fogva áthúzni a zebrán, hiszen nem azért álltál meg, hogy ő feladja, itten szívesség lesz véghezvive, még ha az alany belepusztul, akkor is.
A piac viszont nem erőszakolható meg. Ha nincs rá kereslet, akkor nincs rá kereslet, nem tudod a népedet középiskolás fokon tanítani. Meg különben is, inkább kellene egy lelkes egyetemista szarérhugyér’, ugye. Ha Magyarországon valakinek ügyvéd kell, akkor az nem ügyvédet hív, hanem körbekérdezi az összes haverját, hogy ismer-e valakit, vagy valakinek a gyereke nem jár-e jogra véletlenül. Honlapfejlesztés, reklámszövegírás, esküvőszervezés, jelmezvarrás… senki sem a piacról akar szerezni rá beszállítót, hanem keresi „a lelkes egyetemistát”. Mert az egyetemisták pont erről ismerszenek meg: tapasztaltak, türelmesek, számonkérhetők, számlaképesek. Vagy nem.
Nem vagyok persze igazságos, amikor azt mondom, hogy a magyarok nem vágynak a minőségre. Igenis vágynak, de egy valamire sokkal jobban vágynak: kockáztatni. Az önbecsapás, az a vérünkben van. Hogy majd én pont kifogom a szerény, dolgos, józan életű kőművest, aki egy olasz kisváros templomépítőinél tanulta a mesterségét, de itthon dolgozik elhivatottságból, a piaci ár feléért. Hiszünk az ilyen mesékben. Értem én, hogy csórók vagyunk, de aki megteheti, az sem nagyvonalú. Flancolni azt szeretünk, vagyoni helyzettől függetlenül, de az egészen más. De hogy valamiért annyit adjunk, amennyit az ér, az nem megy.
Azt nem vesszük észre, hogy ezzel nem csak a többieket károsítjuk meg, hanem magunkat is. Nyilván közgazdaságilag nonszensz, és kivitelezhetetlen, de játsszunk el azért egy pillanatra a gondolattal: mi lenne, ha egyik napról a másikra, annyit áldoznánk egy-egy termékért, vagy szolgáltatásért, amennyire magunkat tartjuk? Jól érti az olvasó: például ha egy nő annyit adna a fodrásznak, amennyibe az ő kategóriájában egy jó frizurának kerülnie kellene. Hirtelen több lenne a kiadásunk, persze, ugyanakkor több is folyna be, és vélhetőleg a szaldó pozitív lenne.
Ez persze álom, hirtelen nem teremhetünk se Ausztriában, se Svájcban. De a fapados szemléletet le kell építeni, mert azzal csak magunkat értékeljük le. Tudjuk mi a vége: megszégyenítetten, kerozinos kannával a kezedben, állva utazol. Ha nem is idén, de hamarosan. Az élet minden területén erre a sorsra akarunk jutni?
Tessék, cáfoljon meg, aki tud!
Ha téged is lever a víz polgártársaidtól, akkor rajongj minket! |